„És az Úr Isten megsegít engem, azért nem szégyenülök meg…..(Ézs. 50:7)”

A megszégyenülés a félelem egyik fajtája. Ilyenkor attól félünk, hogy valami nem fog sikerülni, kudarcot vallunk, nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szerettük volna. Célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek változásokat hoznak a magunk, vagy mások életében, de a célok elvárásokat is jelentenek. Mi lesz, ha nem sikerül? Lehet, hogy prófétai szavak kimondására érzünk késztetést, majd ránk tör a kétség: bejön? Megtörténik? Nem akarunk megszégyenülni.

Maga az élet is elvárásokat támaszt velünk szemben, teljesen természetes, hogy szeretnénk az elvárásoknak megfelelni a magánéletünkben, munkahelyen, a gyülekezetben. Ha a magas mércére, és a saját képességeinkre, tehetségünkre tekintünk, hamar elveszítjük a reménységünket. Néha túl nagy a különbség a kettő között. Ha engedünk a „csak el ne rontsam, meg ne szégyenüljek” érzésének, az teljes passzivitásba sodor minket. Nem tűzünk ki célokat, nem mondjuk ki a prófétai szavakat, egyre kevesebb dolgot vállalunk, passzívak leszünk.

Isten célja, hogy változzunk, életvidámak, kreatívak, kezdeményezők legyünk, ezért nagy örömmel segít minket, velünk van a Mindenható ereje, képessége. A megszégyenülés a pokol természetéhez tartozik, Isten Királyságának a jellemzője a bátorság, dicséret, sikeresség, beteljesülés.

Mi Jézushoz tartozunk, ezért írja Pál: „a reménység pedig nem szégyenít meg…(Róma 5:5)” A reménységük alapja a Úr Isten segítsége. Saját képére alkotott minket, Jézus által a fiai lehetünk, Isten pedig még soha nem szégyenült meg a legvagányabb próbálkozásaival sem, és soha nem is fog. Ha nem a saját képességeinket nézzük, és nem is az elvárásokra tekintünk, hanem az Ő csodálatos isteni erejére támaszkodunk, mi sem fogunk megszégyenülni, akármivel nézünk is szembe. Tekintsük bizakodva a jövőnkre, legyünk reményteljesek,  hisz az Úr Isten segít meg minket!